Tüdőfibrózis és sebkezelés

Február végén ebben az évben is megünnepeltük a Ritka Betegségek Világnapját. Az ilyen betegségek kétezer ember közül legfeljebb egyet érintenek, s jelenleg 6-8 ezer ilyen betegséget tartanak számon. Európában 27-36 millió, hazánkban több mint 700 ezer ember érintett. A Világnapról a Weborvos.hu – egyebek mellett – arról a tüdőfibrózisról szóló cikkel emlékezett meg, amely során a tüdő rugalmatlanná, merevvé válik, mert a szövetek hegesedni kezdenek. Az ujjak deformálódhatnak, légszomjat, fulladozást okozhat, ami miatt minden egyes lélegzetvétel komoly kihívást jelenthet. Jelenleg ismert gyógymódja nincs, a megfelelő terápia lassíthatja a betegség előrehaladását, a tüdő hegesedését, segíthet a tünetek kezelésében és javíthatja a betegek életminőségét. A hegesedés nem ismeretlen fogalom a sebkezelésben sem, ezért joggal vetődik fel a kérdés, van-e kapcsolódás a tüdőfibrózis és a sebgyógyulás között?

A választ a ChatGPT így adja meg: A pulmonális fibrózis és a sebgyógyulás két különálló biológiai folyamat, amelyek különböző kontextu- sokban fordulnak elő. A tüdőszövet progresszív hegesedését (fibrózisát) a tüdőben a rendellenes sebgyógyulási válasz okozza, ami a felesleges kollagén és más extracelluláris mátrix komponensek depozícióját, lerakódását eredményezi, s ami a tüdőfunkció elvesztéséhez vezet.

Ezzel szemben a sebgyógyulás egy természetes biológiai folyamat, amely a szöveti sérülésekre reagálva fordul elő, s a test események sorozatát kezdeményezi a sérült szövetek javítása és regenerálása érdekében. Ez a folyamat magában foglalja a gyulladást, a szöveti remodelinget és az új erek kialakulását.

Noha ez a két folyamat nem kapcsolódik közvetlenül, van néhány bizonyíték, amelyek azt sugallják, hogy a tüdőfibrózisban és a sebgyógyulásban részt vevő mechanizmusok között lehetnek átfedések. Például néhány tanulmány kimutatta, hogy bizonyos növekedési faktorok és citokinek, amelyek részt vesznek a sebgyógyulásban, például a növekedési faktor béta (TGF-beta) és a vérlemezke-eredetű növekedési faktor (PDGF) átalakítása, szintén szerepet játszhatnak a pulmonális fibrózis kifejlődésében.”

Nézzünk szét a szakirodalomban, hogy a mesterséges intelligencia mire alapozhatta ezeket a megállapításait!

2008-ban jelent meg R. C. Chambers (London, UK) tanulmánya , amelyben a koagulációs jelzésre fókuszálva vizsgálta a rendellenes sebgyógyulási válaszokat tüdőfibrózisban (TF). Cikkében a fibroblast/myofibroblast funkció szabályozására összpontosítva áttekintette a sebgyógyuláshoz kapcsolódó útvonalakat, és a jelátviteli receptorok családján keresztül ható koagulációs kaszkádot, s a proteináz aktivált receptorokat, amelyek befolyásolnak egy sor olyan celluláris választ, amelyek érintettek a tüdőfibrózis kialakulásában. Ezen útvonalak megértése új célok és stratégiák azonosításához vezethetnek a terápiás beavatkozáshoz.

A tüdőfibrózis patogenezise, etiológiája és szabályozása volt a tárgya M. S. Wilson és T. A. Wynn (Bethesda, USA) 2009-es áttekintésének, amely a tüdőkárosodást követő általános a sebgyógyulási válasz-mechanizmusokat vizsgálja, és kiemeli a legszélesebb körben elterjedtet, a TF patogenezisét. A sebjavítás háromfázisú modelljét felülvizsgálják, amely magában foglalja a sérülést, a gyulladást és a gyógyulást. A legtöbb pulmonális fibrotikus állapotban e fázisok közül egy vagy több rendellenességéről számoltak be. A krónikus gyulladás egyensúlyhiányt okozhat a kemokinek, a citokinek és a növekedési faktorok termelésében, és megszakítja a celluláris toborzást. Ezek a változások a túlzott profibrotikus IL-13 és/vagy TGFβ1 termeléshez párosulva egy jól ellenőrzött gyógyulási választ patogén fibrotikus válasszá alakíthatják.

2013-ban M. Kolb (Párizs, Franciaország) és munkatársai azt fogalmazták meg, hogy a normáltól a fibrotikus tüdőig vezető mechanizmusok jelenlegi paradigmája azt posztulálja, hogy a krónikus epiteliális lézió az aberráns sebgyógyulás aktiválásához vezet, amelyet deregulált fibroblaszt proliferáció és aktiváció jellemez, egy ellenőrizetlen extracelluláris mátrix szintézissel. Rávilágítottak az epiteliális sejtkárosodás szerepére a fibrózis patogenezisében. Végül megvizsgálták az epiteliális károsodások markereit és azok potenciális felhasználását biomarkerekként, és ennek a folyamatosan bővülő területnek a jövőjét.

Új terápiás célok keresésével foglalkoztak 2014-es közleményükben Neil Ahluwalia, Barry S. Shea és Andrew M. Tager (USA). Úgy vélték, hogy a pirfenidonnal és a nintedanibbal folytatott vizsgálatok pozitív eredményei erős alapot adnak az optimizmusra, s az új idiopátiás pulmonális fibrózis (IPF)-terápiák javítják az ebben a pusztító betegségben szenvedő betegek kilátásait.

2016-ban Alan Betensley, Rabab Sharif és Dimitrios Karamichos (Oklahoma City, USA) a diszfunkcionális sebgyógyulás szerepét tekintették át az idiopátiás tüdőfibrózis patogenezisében és kezelésében. Úgy vélték, hogy jóllehet az IPF alapjául szolgáló mechanizmusok továbbra is kevéssé érthetők, bemutatták a témakörrel kapcsolatos eredményeket, amelyek ösztönzik az új IPF patogén utak kimutatását és a hatásos kezelési módszerek kidolgozását. Volt néhány ígéretes felfedezés a gyógyszeres kezelésben olyan gyógyszerekkel, mint például a pirfenidon és a nintedanib, amelyek lelassíthatják a fibrotikus folyamatot, de még mindig nem vagyunk képesek gyógyítani a betegséget. Azoknak a faktoroknak a jobb megértésével, amelyek megkülönböztetik a megfelelő és a diszfunkcionális sebgyógyulást, végül képesek lehetünk beavatkozni és megakadályozni vagy megállítani a nem megfelelő fibroblasztikus aktivitás kialakulását a tüdőben, és elkerülhetjük a végstádiumú tüdőbetegség kialakulását.

2021-es cikkükben Kevin Shenderov (Baltimore, USA) és munkatársai arról írtak, hogy az IPF lényegében úgy tekinthető, mint diszregurált sebgyógyulási válasz a tüdőben. A normál sebgyógyulás magában foglalja a kötőszövet lerakódását, például a kollagént fibroblasztok által a sérülés helyén. Ez általában egy önkorlátozott helyi reakció, például egy laceráció kis hegű gyógyulása. Az IPF-en azonban ez a válasz szétterjed, és hosszabb ideig folytatódik, ami a kötőszövet diffúz lerakódásához vezet a tüdő interstitiumban. A tüdőhámsejtek és az extracelluláris mátrix (ECM) károsodása citokinek, kemokinek és növekedési faktorok felszabadulásához vezet, amelyek indukálják a fibroblaszt aktivációt és a proliferációt. A betegség patofiziológiájának egyik fő paradigmája azt sugallja, hogy az epiteliális sejtek és a fibroblasztok vagy a rendellenes epiteliális-mezenchimális átmenet közötti rendellenes kölcsönhatások ellenőrizetlen myofibroblaszt aktivitást és ECM-lerakódást eredményeznek.

Összességében úgy tűnik, hogy további kutatásokra van szükség a tüdőfibrózis és a sebgyógyulás közötti kapcsolat teljes megértéséhez, valamint annak meghatározásához, hogy a sebgyógyító mechanizmusok célzása hatásos lehet-e a tüdőfibrózis kezelésében.

Az első illusztráció forrása a Pixabay.com, a másodiké a Wikimedia.org.

Figyelem! Az eredeti poszt megjelenése után a blogbejegyzéseink csak igen ritkán frissülnek. Mivel az orvostudomány és az egészségipar folyamatosan fejlődik, egyes megállapítások már idejüket múlhatták, ezért feltétlenül figyelje a közzététel időpontját, és – ami még fontosabb – keresse a minél frissebb információkat!