Azték sebkezelés a Firenzei kódexben

Az aztékok az amerikai kontinens egyik legnagyobb Kolumbusz-előtti civilizációját hozták létre a XIV–XV. században. Nevük a monda szerinti előző hazájukra, Aztlán-ra („a gémek otthona”) utal. Magukat mexikáknak nevezték. A XIII. században nyomultak be a Mexikói-felföldre, és alig egy évszázad leforgása alatt uralmukat kiterjesztették a mai Guatemala határáig. 1428-ban alapították meg Tenocstitlánt ott, ahol ma Mexikó fővárosa fekszik. A korábban a területükön élt olmékoktól, és a későbbi toltékoktól átvett társadalmi berendezkedésüknek, birodalmuknak a spanyol konkvisztádorok vetettek véget, amikor Hernán Cortés de Monroy y Pizarro vezetésével 1518-1520 között meghódították a területet, s Új-Spanyolország néven gyarmatot hoztak létre.

A toltékok orvoslási ismereteinek feltárása meghaladja a portál, s különösen e blogbejegyzés kereteit. Egy Sergio Magana (Ocelocoyotl) nevű világhírű (ellenzői szerint inkább hírhedt) gyógyító magyarul is olvasható könyvében az ő (állítólagos?) hagyományaik alapján oktatja a tudatos álmodás technikáit, hogyan tudjuk meggyógyítani és megfiatalítani a testünket és hogyan küldhetünk gyógyítást másoknak álmunkban.

Az mindenesetre biztos, hogy a kontinensen a gyógyítás szorosan kapcsolódott a mágiához, de alapvetően az évszázados empirikus tapasztalaton alapult. A betegségek kezelésében papok és népi gyógyítók vettek részt. Az aztékok ticitl-nek hívták őket. Ismerték a helyi érzéstelenítést, a narkózist, számos, bonyolult sebészeti beavatkozást végeztek, használták a kinint, de az egészségi problémák többségét (a korabeli Európához hasonlóan) ráolvasásokkal, mágikus gyógyító formulákkal próbálták megoldani. Szinte az összes korabeli krónikás (Hernán Cortés, Bernal Diaz del Castillo, Diego Duran, Tesosomok, Ishtlilshochitl, Torquemada, Motolinía, Mendieta, Acosta, Martin de la Cruz, Saag) tett említést a gyakran és hatékonyan alkalmazott gyógynövényekről. Egyes tudósok úgy vélik, hogy mintegy 3000 gyógynövényt ismertek. A Juan Bandino által 1552 táján lefordított azték kézirat, a Libellus de Medicinalibus Indorum Herbis 250 gyógynövény kompendiuma. A szülészet és a nők betegségeinek kezelése is magas szintet ért el. „Saját orvosaik vannak, akik tudják, hogyan kell a sok gyógynövényt és gyógyszert megfelelően felhasználni. Néhányan annyi tapasztalattal rendelkeznek, hogy meg tudták gyógyítani azokat a spanyolokat, akik már régóta szenvedtek krónikus és súlyos betegségekben.” (Toribio de Benavente Motolinía misszionárius, 1541)

A mai kutatók munkáját nagyban segítik (bár bonyolult képírásuk és komplex, több rétegű és értelmű jelentéstartalma miatt meg is nehezítik) az úgynevezett azték kódexek. E leginkább képeskönyvnek nevezhető alkotások a spanyol hódítás előtt és alatt, de még az eredeti azték kultúra eltűnése előtt készültek. Jelenleg mintegy 500 ilyen könyvről van tudomásunk. Ezek közül a legismertebb a La Historia Universal de las Cosas de Nueva España (angolul: The Universal History of the Things of New Spain – kb. Új-Spanyolország dolgainak egyetemes története), amire gyakran hivatkoznak Firenzei kódexként, tekintettel arra, hogy a mű mintegy 11.000 más kézirattal, és 4.500 ősnyomtatvánnyal a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzian könyvtárban található meg. A sokak által az első antropológusnak tekintett ferences rendi szerzetes Bernardino de Sahagún (1499?-1590) őslakosokkal együttműködve végzett kutatásokat az azték kultúráról, szerzett bizonyítékokat, rendszerezte ismereteit és írta le eredményeit. Több évtizeden át, egészen haláláig dolgozott ezen a „projekten”. A 12 könyvből álló, klasszikus azték (navatl vagy náhuatl, náhua, náhoa) nyelven írott munka 2400 oldalból áll, s több mint 2000 illusztrációt tartalmaz. Talán legismertebb része a világtörténelem egyik legnagyobb és leghírhedtebb járványát, a Cocoliztli-t írja le. A magas lázzal, hasogató fejfájással, vérző szemekkel, szájjal és orral járó betegség 1545-1550 között 15 millió emberrel, a népesség 80%-ával végzett. 1576-78 között egy második kitörés pedig a maradék népesség felét vitte el. (Néhány éve a kutatók maradványokban megtalálták a salmonella enterica baktérium egyik variánsát, a Paratyphi C-t, ami a régen hasi hagymázként ismert hastífuszt okozhatta. Azt sem lehet kizárni, hogy más, észrevehetetlen vagy ismeretlen kórokozó is közrejátszott a járványban.)

Az aztékok igen gyakran háborúztak, ezért rengeteg lehetőségük volt arra, hogy gyakorolják készségeiket a sebesültek kezelésében. A ferences történész, Juan de Torquemada meg is említi „a katonai sebészek ügyesen gondozták a sebesültjeiket, s gyorsabban gyógyították meg őket, mint a spanyol sebészek”. A modern kutatók is úgy gondolják, hogy módszereik gyorsabbak és hatékonyabbak voltak, mint a spanyol megfelelőjük.

A 11. könyv ír arról, hogy az aztékok agávét használtak a sebek kezelésére, a kis méretű gyümölcs levét felforralták, s főzés közben sót kevertek hozzá. „Ezzel meggyógyul az, aki megsebesült a fején, vagy valaki, akit valahol megvágtak, vagy akit megkéseltek.” A modern orvostudomány kimutatta, hogy kaktusz leve nagyon hatékony antibiotikum-összetevőket tartalmaz - nem csoda, hogy Mexikó egyes részein még ma is használják. Egy 1980-as tanulmány (Herszage, L., Montenegro, J. R. és Joseph, A. L.) leírja, hogy mai argentin sebészek egy csoportja is használt granulált cukrot (amely ugyanolyan mechanizmusban működött, mint az agávé) a fertőzések sikeres kezelésére és megelőzésére.

A 10. könyv részletesen leírja egy harctéri fejsérülés kezelésének módját. Lényege:
- mossuk meg a sebet meleg, friss vizelettel,
- kezeljük speciális növénylevéllel, hogy megállítsa a vérzést, majd
- öblítsük át a sebet a közönséges agávé (Agave americana) forró, sűrített levével!

Az Agave americana sebgyógyító hatását állatkísérletekben igazolta két indiai kutató Arup Kumar Misra és Sushil Kumar Varma. Nyílt hozzáférésű tanulmányuk itt érhető el.

Az aztékzsályamagból (chiamagból) készült borogatás sebgyógyító hatására majd egy másik alkalommal térünk ki.